17. fejezet

Hatalmas robajra ébredtem fel. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Biztosan a sírás okozhatta. Kimásztam az ágyból, egy gyors pillantást vetettem a tükörbe és megállapítottam, hogy úgy nézek ki mint a mosogatórongy. Hát jó... Túlságosan nem érdekelt a kinézetem, inkább a zajforrást akartam megtalálni. Ahogy a nappalimba értem, a földbe gyökerezett a lábam. A kómás fejem egy másodperc alatt kitisztult. A szobámban vagy tíz vámpír állt. Az ajtót áttörve jutottak be. Megcsóváltam a fejem. Az embernek már magánélete sincs? 
-Mit kerestek itt?-kérdeztem vádlóan. A szörnyek egyszerre fordultak felém és emelték rám a.megdöbbent szemeiket.
 -Kathrin!-kiáltott fel Matt, majd kivált a tömegből és odaszaladt hozzám hogy megöleljen, de mielőtt megtehette volna ellöktem magamtól.
 -Kérdeztem valamit! 
-Az úgy volt, hogy... izé...-kezdett magyarázkodni, de Alarick félbeszakította: 
-Azt hittük megölted magad. Annyira csend volt idebent és be is zárkóztál. És... 
-És arra nem gondoltatok, hogy aludtam és egyedül akartam lenni?-vágtam a szavába. 
-Egyedül?-túrt bele a hajába, s igazán meglepett tekintettel nézett rám. 
-Igen! Egyedül!-kiáltottam.-Lehet, hogy a vámpírok imádnak falkában járni, de egy embernek szüksége van a magányra! Főleg ha ilyen helyzetben van, mint én! Gondolj csak bele-néztem a szemeibe-egy vámpírokkal teli laktanyán élek egyedüli emberként, ahol minden szörnyeteg figyeli minden mozdulatomat és nem tudhatom mikor melyik fogja rám vetni magát, hogy kiszívja a véremet. Abba, hogy a szemem láttára boncolják fel élve a gyerekeket, hogy meghalt a bátyám és a szüleimet sem hiszem, hogy láthatom többé! Főleg úgy, hogy még a lábamat sem tehetem ki a föld alól és nem mehetek be a városba, hogy feladjak egy levelet! Úgyhogy igen! Egyedül akartam és akarok lenni!
 A mondandóm befejezése után néma csend telepedett le közénk. Csak az én hüppögésemet lehetett hallani. Valamikor félúton buggyantak ki a könnyeim és nem tudtam visszatartani. A vámpírok meg csak álltak körülöttem és bámultak. Senkin nem látszott, hogy segíteni akarna.
 -Hogy az ördögbe akartok magatokon segíteni, ha azt sem tudjátok hogyan kell segíteni?-tettem fel halk, elcsukló hangon ezt a bizonyos és talán fontos kérdést.
 -Ezt nem értem.-suttogta a fővámpír. 
Most rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek. Tátott szájjal és kikerekedett szemekkel bámultam fel rá.
 -Elmagyaráznád?-kérte. 
-Rendben.-mondtam, a kanapéhoz ballagtam és leültem rá. A betolakodóim követtek és kényelembe helyezték magukat körülöttem. 
-Szóval.-kezdtem neki. - Itt vagytok most egy csomóan. Amikor az előbb ott sírtam állva előttetek, akkor egyikőtöknek sem jutott az az eszébe, hogy segítségre, lelki támaszra lenne szükségem. Csak álltatok ott, mint valami szobrok és természetesnek vettétek azt, hogy sírok. Az ember nem azért sír, mert olyan kedve van, hanem bármi miatt. Ilyenkor viszont segítő kezekre van szüksége. Elég lett volna, ha odajöttök és megöleltek. Na most ugyan ez van a kamrában elhelyezett gyerekekkel. Szünetet tartottam, hogy elemezni tudják a hallottakat. Mikor láttam, hogy mind felfogták folytattam. -Nem gondoltatok még arra, hogy kedvesebbek legyetek velük? Arra, hogy normális körülményeket biztosítotok nekik, akkor nem félnének? És mi lenne ha törődnétek velük? Az egyes vizsgálókban például alkalmazhatnátok érzéstelenítőket. Akkor is el tudnátok végezni a kísérleteket, de ez már nem fájna nekik. Sőt a boncolásnál, meg a többi ilyen durvaságnál elaltathatnátok őket. Nem lát, nem érez, de a kísérlet is olyan eredményes mint eddig. Talán ha ezeket megtennétek, így segítenétek nekik és ők sem ellenkeznének azon, hogy elviszitek őket minden hónapban egy-egy ilyen szörnyűségre. Meg lenne egy javaslatom. Azokra a nagy ablakokra, ahol be lehet látni tegyetek sötétítőt, mert ha ezeken átlátnak a fiatalok akkor úrrá lesz rajtuk a pánik. Ha képesek vagytok megtenni ezeket az apróságokat, akkor ők is együttműködőbbek lesznek. A vámpírok hallgattak. -Csak próbáljátok meg. Kérlek.-néztem fel esdekelve Alarickra.-Ha kevesebb erőt kell befektetnetek abba, hogy féken tartsátok őket, akkor a ti munkátok is lehetne eredményesebb, sőt lehet hogy hamarabb megtalálnátok a megoldást arra, hogy megtörjétek az átkot. 
-Igazad van.-szólalt meg Matt.
 -Pontosan.-bólintott a fővámpír.-Meg fogjuk próbálni. Mindenképp. Máris megyek és kitűzöm az új szabályzatot a falra.
 Felállt, megköszönte, hogy elmondtam és távozott a többiekkel a nyomában, kik megígérték, hogy minél előbb beszereznek egy új ajtót, mert a régi szó szerint kiszakadt a falból. Egyedül Matt maradt velem. 
-Szép volt!-mosolygott.-Igazán hihetőre sikeredett ez a kis történeted. Olyan volt, mintha az igazat mondtad volna. Jó színésznő lennél. 
-De én az igazat mondtam.-tiltakoztam. 
-Persze kislány. Fogadjunk, hogy az egészet direkt találtad ki, így kezded a terved kiépítését, de látszik rajtad, hogy még mindig nem tudod mit is csinálj ezután. 
Fejcsóválva néztem rá.
 -Na ide figyelj!-hajolt egész közel hozzám, hangja pedig fenyegetőnek hatott.-Mivel a szövetségesem vagy így minden tervedről köteles vagy beszámolni nekem, de ha nem teszed ezt, akkor előbb végzek veled, mit hogy kimondanád azt, hogy elkelkáposztásítottalanítottátok. Értve vagyok?
 Bólintottam.
 -Nem hallottam.-sziszegte.
 -Megígérem.-vágtam oda neki. 
-Azért.-mondta, majd kilibbent a szobából. "Na még mit nem"-gondoltam. És segíteni ennek a... ennek a.... Wááh!! Nem fogok neki semmit elmondani. Semmit! Sőt ki fogok találni valamit arra is, hogy őt hogyan tudnám eltenni láb alól. A hálószobába vonultam és magamra zártam az ajtót. A szekrényemhez léptem, kiszedtem belőle egy csomag rajzlapot és egy tucat ceruzát. A lapokat szétterítettem a földön és lehasaltam. Itt volt az ideje elkezdeni tervet kovácsolni.

16. fejezet

A hír után következő fél évet nem szívesen részletezem. Szinte minden nap sírtam, s magatehetetlen voltam. Úgy mászkáltam a folyosókon, mint egy zombi. Anyumékhoz is el kellett volna mennem tisztázni velük a történteket, de nem tettem. Helyette írtam egy levelet Peter nevében, amit majd akkor adok fel, ha lejárt az az időintervallum melyet itt kellett volna töltenie. A levélben ez állt:
Drága Édesanyám és Édesapám!
E levelemben szeretném veletek közölni, hogy lejárt a felnőtté nevelésem az intézményben. Örömömre szolgál bejelenteni azt, hogy sikeresen felnőttet neveltek belőlem. Sosem éreztem még magam ennyire gyermekkormentesítve. Ezúton szeretném veletek tudatni, hogy elhagyom szeretett városomat, Ruhigstadt-ot. Nem áll szándékomban ide visszatérni soha. Szeretném, ha nem keresnétek engem, s én sem foglak titeket. Önálló, független életet szeretnék élni, de ehhez el kell hagynom a múltat. Megígérem nektek, hogy lesz egy csodálatos feleségem és sok szép gyerekem. Mivel nem kereslek titeket és remélem ti se engem, így róluk képet sem fogok küldeni. A legjobb lenne az, ha örökre kitörölnétek az emlékeitekből. Remélem jól vagytok. Kathrint pedig puszilom és sok sikert kívánok neki a felnőtté váláshoz. Tudom, hogy már elvitték őt is tőletek, de egyszer talán megkapja e levelet. Éljetek még jó sokáig!
Sokszor csókol benneteket szeretett fiatok:
Peter Gainsborough
Ez a levél majd megteszi azt, hogy ne keressék őt. Soha többé...
Összehajtogattam a papírt és egy borítékba raktam. Fel kellene majd adni, de még nem járt le az itt töltött időszaka. De hogy őszinte legyek, nem érdekelt. Gyorsan kivettem a levelet és utóiratként hozzáírtam, hogy: Megrövidítették a nevelésemet, mert olyannyira jól haladtam. Nem kellett a három év.
Az ajtóhoz rohantam, felkaptam magamra a kabátomat a levelet a kabátujjba csempésztem és szaladtam is ki a vámpírtanyáról. Vagyis szaladtam volna, ha Alarick nem állja el az utamat.
-Hová-hová?-kérdezte.
-A postára.-feleltem lehajtott fejjel, és bűnbánóan előhúztam a levelet. A fővámpír kivette a kezemből, majd feltépte és elolvasta.
-Ez...-kezdte. - Nagyon szép dolog tőled, de nem kellene elárulni, hogy valójában mi is történt?
-Nem.-vágtam rá haragosan. -Nem akarok a szüleimnek bonyodalmakat okozni. Épp elég az is nekik hogy egyikünket sem látják többet.
-Igazad van.-sóhajtotta.-Majd én feladom.
Sarkon fordult és távozott. Én pedig egyedül maradtam a tanya bejárati ajtaja előtt.
-Hát jó akkor vidd te!-kiáltottam utána, de tudtam, hogy már nem hallja mert messze jár. -Végül is nem az én testvéremről és a családomról van szó! Rondíts bele még jobban az életembe!
A nagyterembe visszaérve Mattbe ütköztem.
-Hé Vöröske! - szólt utánam. - Már meg sem öleled a jó matt bácsit?
-Megtennéd, hogy leszállsz rólam? - álltam meg előtte csípőre tett kezekkel. A vámpírok, kik mid egy helységben voltak velünk abbahagyták amit eddig csináltak és kérdő tekintettel néztek felénk.
-Most mit csináltam? -emelte fel a kezét védekezően az előttem álló szörnyeteg, és közben nevetett. Na eddig bírtam.
-Na ide figyelj te szerencsétlenség!-emeltem fel a hangom. - majd akkor röhögj ki, ha te is elveszted a szüleidet egyik napról a másikra, úgy hogy többé nem is láthatod őket. Majd ha az életedet lekötelezed a szörnyetegeknek akik gyerekeken kísérleteznek és nem érdekli őket, hogy szegényeknek is vannak érzéseik! Majd ha a testvéred az egyik ilyen kísérlet következtében kitört vírusba belehal, s te még annyit sem tehetsz meg, hogy a szüleidnek feladj egyedül egy kibaszott levelet, amiben még nem is az igazságot mondod el! Tudod mit?! Cseszd meg! Mind csesszétek meg! Fogságban tartjátok őket és engem is! Ez nem élet!
Hátat fordítottam a megdöbbent tekinteteknek és a vicsorgó agyaraknak és a szobámba rohantam, ahol a lehető leghangosabban bevágtam az ajtót. Még a falak is beleremegtek. A könnyeimmel küzdöttem, mikor kulcsra zártam, s az ágyamhoz masíroztam, amibe beledőltem és hagytam, hogy a könnyek végigfolyanak az arcomon teljesen eláztatva körülöttem az ágyneműt. Ekkor meghallottam egy hangot, mely a nevemet kiabálta és kérlelt, hogy engedjem be. de nem nyitottam ki. Sőt akkor sem mikor az ajtót kezdte nagy erővel verni, hogy majdnem kiszakadt a helyéről.

15. fejezet

Ismeretlen sötétség vett körül. Nem láttam semmit és mozdulni sem tudtam. Egyedül hangfoszlányok jutottak el hozzám.
-Nagyon megijedtem.-szólalt meg valaki, akinek nagyon ismerős volt a hangja.-Azt hittem meghalt.
Te jó ég! Hiszen ez Matt!
-Nem csodálom. Rám is a frászt hozta a kiscsaj.-ez meg Adam volt. Örömömben felsikítottam volna, de a szám nem engedelmeskedett a parancsnak.
-Alarick már azon volt, hogy átváltoztatsa Vöröskét. Csakhogy meglátta, hogy a sebei gyógyulni kezdtek.
-Hát igen. A kiscsajnak jobban a helyén van az esze, mint gondoltuk. Vajon honnan tudhatta, hogy az ónos eső kimossa a sebeit?
A választ nem hallottam. A hangok elúsztak a sötétben.

-Kathrin? Hallasz engem?-egy lány hang ütötte meg a fülemet.-Ha netán nem ismernél fel Chelsea vagyok. Annyira örülök, hogy jobban vagy. A sebeid is szépen gyógyulnak. Most biztos azt kérdezed, miért nem gyógyítottunk meg vámpírvérrel. Próbáltuk, de nem használt. Nagyon örülnénk, ha kinyitnád a szemedet.

-Sajnálom.-súgta Helena.-Sajnálom, amiért olyan sok galibát okoztam, de nem tehetek róla, hogy én lettem a Hasfelmetsző. Elmeséltem volna, miért én, de nem hallgattál végig

-Szeretlek. Ne hagyj itt!-jegyezte meg halkan valaki. A hangját nem ismertem fel.

                                                                                                        

-Megmozdította az ujjait!-kiáltottak fel mellettem
-Chelsea maradj már csendben.
-Oké, oké.
-Alarick!-még egy hang.
-Igen Matt?
-Szerinted jobban van?
-Reméljük. Helena ideadnàd a vizet?
-Persze.
Megmozdítottam a kezem? Az lehetetlen. Eddig nem ment. Erősen koncentrálni kezdtem, így sikerült ökölbe szorítanom azt. Most a szemem. Lássuk ki tudom-e nyitni. Óvatosan kezdtem bele, s a szemem az első apró parancsra megrebbent. Lassan kinyitottam, de azonnal be is csuktam az éles fény miatt. Vártam egy picit, majd fokozatosan nyitottam ki. Az ágy körül mindenki ott állt.
-Kinyitotta a szemét!
-Chelsea?-fordítottam a hang irányába a fejem.
-Emlékszik rám! Wáá!!
-Hogy ne emlékezne?-szólt fel undokan Helena.-Nem amnéziája volt.
-Hol vagyok?-szakítottam félbe egy kitörni készülő veszekedést.
-A gyengélkedőben.-felelték egyszerre.
-Mit keresek itt?
-Majdnem meghaltál.-dőlt neki a szekrénynek Helena.-De csak majdnem.
-Hel!-kiáltott rá Chelsea. Helena meghúzta a vállát, majd távozott.
-Kint a tisztáson-kezdte Adam.-Az eszméletedet vesztetted. Mindennel próbáltunk felébreszteni, de nem ment. A szíved is alig dobogott. Alarick vámpírrá akart változtatni, csakhogy a sebeid, mármint a hólyagok gyógyulni kezdtek, s a pulzusod is helyreállt. Egy bökkenő volt. Nem mozdultál meg. Három teljes hónapon át kómában voltál.

Egy teljes hétig nem engedtek ki a betegszobából, mert megfigyelés alatt kellett tartaniuk, ugyanis az emlékeim a járványról és az az előtti múltamról a homályba vesztek. Ahogy teltek a napok, annál inkább kezdtem emlékezni a dolgokra. Pár hét elteltével már minden egyes részletre visszaemlékeztem.
-Hol a bátyám?-kérdeztem Alarickot.
-Katharina a testvéred....
-Őt is megmentettétek ugye? Úgy ahogy engem. Láthatom őt?
-Katharina...
-Annyira izgulok.-sipákoltam.-Végre ismét láthatom. Olyan rossz látni magam előtt a beteg testét. Örülök, hogy meggyógyítottátok.
Jó szorosan átöleltem a vámpír derekát és nem akartam elengedni. Viszont ő eltolt magától, s a vállamat nem elengedve a szemembe nézett.
-Kathrarina a bátyád elment.-mondta.
-Meg tudott szökni?-csillantak fel a szemeim.-Ha ilyen könnyen elment, akkor hogy nem tudta az elmúlt pár évben elhúzni innen a csíkot?
-Kathrin félreértesz engem.
-Miért?
-A bátyád nem szökött meg.
-De azt mondtad elment.-néztem rá bután. Majd olyan gyorsan, mint akit fejbe csaptak egy furkós bottal fúródott bele egy gondolat az agyamba.
-Ugye nem?-csak ennyit voltam kinyögni. 
Alarick némán bólintott, majd megszólalt:
-A bátyád, Peter Gainsborough távozott az élők soraiból. Nyugodjon békében.

12. fejezet

-Rájöttem, hogy viszlek ki innen!-sikítottam, amint beléptem az ajtón.
-Na és mi a terv?-kérdezte.-Már nem bírom sokáig. Holnap visznek a boncolósba.
-Ne is mond!-temettem az arcom a kezembe.-Látni az, ahogy szenvedsz, nekem sem kellemes. Ezek úgy rángatnak itt téged, mint egy marionett bábut.
A testvéremre pillantottam. Semmi sem látszott rajta abból, hogy ma kicsapolták majdnem az összes vérét. Egyedül az elnyűtt, elhordott ruha mutatja, miben a kísérletekre kell mennie, egyedül az tocsog a vérben, mert ezeket a ruhákat szigorúan tilos kimosni.
-Akkor...-szólt fáradtan.-Mi is a terved? És nem félsz, hogy valaki észreveszi, hogy itt vagy?
-Ugyan már! -legyintettem.-Alarick beengedett. Azt hazudtam neki, hogy elhagytam valahol a gyűrűmet és szeretném megkeresni. Elsőnek jönni akart ő is velem, aztán eszébe jutott, hogy egy nagyon fontos megbeszélése lesz, így beengedett egyedül. De alapból bejöhetek egyedül ide. Azt hiszem, megbíznak bennem.
-Értem.-ásított. -Mi a terv?
-Szóval! -kezdtem.-Holnap reggel mikor idejövök, akkor felveszed a ruháimat, engem meg megkötözöl. Szépen fogod magad, kisétálsz az épületből és arra szaladsz amerre csak látsz. Minnél előbb eltűnsz a környékről. Csak egy valamit fogadj meg. Kerüld el egy ideig Ruhigsadt-ot, mert ott fognak először keresni. Biztosan keresni fognak, ha engem megkötözve találnak meg.
-Ezt én nem csinálom.-jelentette ki.-Őrültség. Nem jutnék ki rajtuk, hogy ne ismernének fel.
Néhány perc néma csend telepedett le közénk. Mindkettőnk agyalt valamin. Én azon, hogy hogyan nem lehetne megvalósítani a tervemet? Hisz teljesen egyszerű és épszerű! Ezt lehetetlen lenne elrontani. 
-Tudom, hogy juthatok ki innen.-törte meg a csendet. Kíváncsi, ám egyben megdöbbent tekintettel bámultam rá. Ha ilyen könnyen kieszel egy szabadulási technikát, akkor mit meres még itt? Lehet, hogy nem is szeretne elmenni innen?
-Beszélned kell Helenával.
-Mi van?? -kiáltottam fel.-Minek?
-Rá kell venned arra, hogy a foglyoknak friss levegőre van szükségük, így ki kell vinni őket egy órára a szabadba. Ha kiértünk meg fognak számolni minket. Te megjegyzed a számot, ahányan kimentünk, majd össze-vissza, minden sületlenséget összehordva érd el, hogy a vámpír elfelejtse a létszámot. S mikor megkérdeti mennyi is volt, te egyel kevesebbet fogsz mondani.
-Te. Ha kivisznek titeket, akkor a területet több vámpír is fogja őrizni, s mindenki megpróbál megszökni.
-Az már az én gondom, de te most szaladj és azonnal beszélj Helenával.
Bólintottam, majd eltávoztam. Kifele menet a folyosón Alarickba botlottam.
-Jöttem segíteni.-mondta, majd az értetlen tekintetemet meglátva hozzátette:-Megkeresni a gyűrűdet.
-Már megtaláltam.-mosolyodtam el, s kikerülve a vámpírt tovább siettem egy másikhoz.
Legközelebb csak Helena szobaajtaja előtt álltam meg. Mély levegőt vettem, s bekopogtam. Semmi. Még egyszer kopogtam. Ismét semmi. Harmadszorra is megpróbáltam, de az eredmény ugyan az. Furcsa.-gondoltam-Ilyenkor szokta tartani a "délutáni szobában maradok" időszakát. Csak nem esett valami baja? Óvatosan lenyomtam a kilincset, s résnyire nyitottam az ajtót. Bentről óriási hangzavar szűrődött ki. A vámpírt kerestem a tekintetemmel. És akkor megpillantottam. Helena a szoba közepén állt. Lábait kisebb terpeszben tartva, térdeit pöppet behajlítva, seggét hátra kinyomva, csípőjét jobbra-balra ingatva, miközben a lábaival rugózik és kezét feszesen ám egy kicsit behajlítva maga mellett fel-le mozgatva táncolt. Mindeközben teli torokból egy dalszöveget kántált, mely így hangzik: Mert nekem inteligens fingom van, damdaramdaramdararam. IQ-ja vagy százhatvan damdaramdaramdararam. Gondolkodik helyettem damdaramdaramdararam. A babfőzeléket megettem.
Nevetve csuktam be az ajtót, s hagytam ott a szobát. Úgy döntöttem a kérésemmel holnap is elő tudok állni. Nem fogom megzavarni az önfeledt táncolásában. A szobámba visszaérve én is kipróbáltam a mozdulatsort, s hogy teljes legyen még a zenét is beraktam, s nem azért, de egyedül egy jó kis bulit csaptam. Nem hiszed? Próbáld ki a mozdulatot a zenére, melyre Helena táncolt. Halálra fogod nevetni magad.

14. fejezet

Reggel a többiek pont ugyanúgy találtak meg a szobámban, mint én pár hete a járvány első áldozatát. Emlékszem, hogy Matt jött be először a bejárati ajtón.
-Hé Vöröske!-kiáltott fel azon a kedves élettel teli hangján.-Az oké, hogy a reggelit kihagyod, de még ebédelni sem jössz? Szégyelld el magad. Ha meg a testvéred miatt bánkódsz ennyire, azt megértem, de enni azért kell. Hol vagy?
A lelki szemeim előtt láttam, ahogy körbenéz a nappaliban, nem talál és elindul a szoba felé. Kiáltani akartam, hogy ne nyisson be, menjen innen, de nem ment. Egy árva hang nem jött ki a torkomon. Sőt, hogy őszinte legyek megmozdulni sem tudtam annyira eluralkodott rajtam ez a betegség. Kristálytisztán láttam, ahogy lenyomódik az ajtókilincs és kinyílik az ajtó.
-Bejövök.-szólt nevetve.-Remélem nem vagy meztelen.
Nem meztelen vagyok. Van rajtam ruha, az is csak fehérnemű meg egy nagy adag hányás.-futott végig az agyamon. Matt hirtelen mozdulattal szélesre tárta az ajtót, és ezzel a mozdulattal az arcáról is lefagyott a vigyor.
-Te jó ég.-suttogta a könnyeivel kűzködve.-Ilyen nincs.
Kiszaladt a szobából egyenesen a folyosóra.
-Alarick!-üvöltötte el magát.-Gyere gyorsan!
Alarick a lehető leglassabban ért ide. Vagy csak nekem tűnt annak? A szobám felé közeledő két alakból hirtelen hat lett. Chelsea benézett hozzám és abban a pillanatban sírva esett össze. Adam támogatta őt fel a földről és ültette a garnitúrára.
-Katharina.-szólalt meg az ágyam mellett Alarick. Nagyon lassan felé fordítottam a fejemet, hogy lássa, hogy figyelek.
-Tudsz beszélni?
Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta, így be is csuktam.
-Pislogj egyet, ha egyetértesz. Meg fogunk gyógyítani. Téged nem fogunk hagyni szenvedni. Téged nem veszíthetünk el. Minden rendben lesz.
Pislogtam egyet, mire a vámpír megkönnyebbülten sóhajtott. Én persze nem így gondoltam. Biztos voltam benne, hogy nem tudnak majd megmenteni engem se, mint a többieket. Miközben a fővámpírral kommunikáltam Helena, Matt és Emma kitakarították a szobámat. Egy percre sem hagytak egyedül. Hihetetlennek hangzik, de boldog voltam. Boldog voltam, mert az utolsó napjaimat velem töltik, és elterelik a figyelmem a közelgő végről. Sohasem gondoltam, hogy így fogok meghalni. A semmi közepén távol a szeretteimtől egy még nem ismert betegségben. Szörnyű lehet így látni engem, de nem tudok és ők sem tudnak mit csinálni. Én csak egy ember vagyok. Az a sorsom, hogy meghaljak. Senki nem élhet örökké. Még a vámpírok sem, mert őket is meg lehet ölni. Csak egy vasdarab kell, mivel emberszívüket keresztülszúrod és tessék nincsenek tovább. Egyet viszont nem értek. Ha ennyire szeretnek, miért nem nyírnak ki, hogy könnyítsenek a fájdalmamon?

Három nap telt el, de számomra mintha éveknek tűnt volna. Az egyetlen, ami az agyamat kitöltötte az a testvérem gondolata. A szívem összeszorult, ha rá gondoltam, ő mennyit szenvedhet és a többi beteg is. Vagy lehet, hogy nem is él már?
Alarick mindent megtett azért, hogy megmentsen. Mindennel próbálkozott. Még a vérét a nyálával is összekeverte és megitatta velem kétségbeesetten. Ettől sem lettem jobban. Nem értettem miért szórakoznak annyit azzal, hogy megmentsenek, hisz csak egy ember vagyok. Egy szerencsétlen lány, ki rosszkor volt rossz helyen. Egy nagyon fiatal lány, ki még sokáig élhetett volna. Arra gondoltam, ha meggyógyulnék, és elmehetnék innen, lenne majd egy csodálatraméltó férjem, és a lehető legaranyosabb gyerekeim. Kimennék velük a parkba, beleültetném őket a hintába és csak löködném őket. S nézném, ahogy a hintában ülve egyre magasabbra szállnak és a felhőtlen kacagásuk mindenki szívét eléri. És mikor a csúszda tetején ülve mosolygós szemekkel reám néznének, majd egy lökéssel lecsúsznának hozzám, mert bizony ott várnék rájuk az csúszda alján széttárt karokkal és mikor megérkeznének, szorosan magamhoz ölelném őket arra gondolva, hogy sosem akarom elengedni őket. Nevetve nézném, ahogyan apjuk felemeli a magasba csöppnyi kis testüket és megpörgeti őket. Szeretném látni, ahogyan felnőnek. Mikor először kisérem be az óvoda ajtaján, majd négy év múlva kézenfogva ballagunk át az iskolába, hogy megtanuljon írni és olvasni. Szeretném látni, ahogy cseperedik fel, ahogy minden évben újabb és újabb tapasztalatokat szerez. Ahogy egyre okosabb lesz. Szeretném vele kijárni az általános iskola nyolc évfolyamát. Mindennél jobban szeretném látni, ahogy nyolcadik évvégén könnyes szemmel búcsúzik az iskolától és tanul tovább. Hiszem, hogy sikeres lenne bármit is tanuljon. Szeretné a szakmáját, én meg büszke lehetnék rá. S mikor az első szerelmét hazahozza, akkor érezni fogja nincs egyedül. Hisz ott lesz neki a ő és mi az apjával meg a testvérei. Mikor majd nagy bajban lesz, az anyja segítségét kéri, elmondja nekem minden bánatát. Látom magam előtt, mikor az érettségi előtt állva végigtanulja a nappalokat és éjszakákat. Hiszek benne, hogy találna magának egy remek férjet és gyerekeket szülne. Az unokáimra is olyannyira vigyáznék, mint a lányaimra és fiaimra. Mindezek után szeretnék megöregedni. Látni azt, amint megráncosodik a bőröm. Én élni szeretnék egy szerető családdal. De ez már nem lehetséges, hisz itt fekszem tizenöt évesen a halálos ágyamon. Soha többé nem fogom látni a szeretteimet és még gyerekeim sem lehetnek. Mindig is azt hittem, hogy teljes lesz az életem, hogy mindent, amit szeretnék azt meg tudom majd szerezni. De az álmaim álmok maradnak.
-Kathrin.-szólított meg Alarick.-Azt hiszem, be kell valljak neked valamit. Hiába próbálkozom, egyszerűen nem tudom megmenteni az életedet. De megadom neked azt az esélyt, hogy legyen egy utolsó kívánságod. Mond, mit szeretnél hát.
A tekintetemet a felettünk lévő ablak felé fordítottam, mellyen az odakint szakadó eső miatt nem lehetett kilátni.
-Szeretnél kimenni az esőbe?-kérdezte Chelsea.
Pislogtam egyet. Igen szeretnék kimenni az esőbe. Szeretném még egyszer utoljára érezni milyen is az mikor a vízcseppek a bőrömhöz érnek, ahol mindenki könnyét elmosná az eső. Ott kint mindenki kedvére sírhatna, még én is, ha tudnék.
Éreztem, ahogy Alarick felemel és a folyosón végighaladva, a nagytermen keresztül, hol egy csomó könnyes szemű vámpír tekintett ránk kivitt a szakadó esőbe.
-Ónos eső.-szólalt meg alig hallhatóan Emma.
Senki nem válaszolt, vagy helyeselt neki. Mindannyian, akik utánunk jöttek ki némán követtek minket az esőben. Alarick lerakott a földre, de nem engedett el. A saját lábamon álltam. Lábfejemmel beletúrtam a nedves földbe, karjaimat széttártam, fejemet az ég felé fordítottam. Éreztem, ahogy a víz megtisztít a kosztól, a sok sérelemtől. Itt kint már nem viszkettem annyira. Csak az eget figyeltem és nem törődtem semmi mással. Tudtam, hogy az lesz az utolsó napom a földön emberként. Úgy éreztem, hogy az eső megtisztít. Nem csak a kosztól, hanem mindentől. Főként az elkövetett hibáimtól. Lassan kinyitottam a számat, s hagytam, hogy beleessen. Eszembe jutott, mikor kicsi voltam a bátyámmal mennyit álltunk a szabad ég alatt az esőben és hagytuk, hogy a víz lecsurogjon a torkunkon. Az emlék hatására mélyet sóhajtottam, majd kierőszakoltam s torkomból egy szót.
-Köszönöm.-suttogtam erőtlenül. Egyre jobban gyengültem el. A lábaim összecsuklottak, a világ elhomályosodott körülöttem. Az utolsó, amit hallottam az egy kétségbeesett kiáltás volt. Valaki a nevemet kiáltotta.

13. fejezet

Reggel, mikor a vizet vittem, a testvérem már nem volt a helyén. Igaz, hogy nem szeretem, ha elviszik, de kivételesen örültem, mert ha itt lenne már kifaggatott volna, mit értem el a vámpírnál. Szépen sorra kiosztottam a kancsókat, mikor az egyik tizennyolcas szobájában valami furcsát találtam. Az egész szoba tele volt hányással és vérrel. Az alig felnőttkorba lépő fiatal pedig az ágyában feküdt szürke arccal. A lehető leglassabban odasétáltam és leemeltem róla a takaróját, majd ijedten ugrottam hátra és szaladtam ki a nagyterembe.
-Segítség!-kiáltottam.-Valami gond van a tizennyolcasoknál!
Alarick, Matt, Helena, Chelsea, Adam és Emma azonnal a nyomomba eredt. A fiú szobájába érve ők is tanúi lehettek a látványnak. Az ifjú bőre nem csak szürke volt, hanem tenyérnyi nagyságú hólyagok hada borította, s mindből véres genny folyt ki. Ennek tetejében valahol a húsa is bomlásnak indult.
Mind dermedten álltunk. Egyedül Alarick cselekedett. A gyermekhez sétált és megemelte a fejét. A saját kezébe harapott s megitatta a vérével, majd elhátrált és várt. Jó öt perc múlva még semmi sem történt, ekkor újra megpróbálta. Mikor ismét semmi sem történt megszólalt:
-Nem használ a vámpírvér. Nem gyógyítja meg.
-Az nem lehet!-temette a kezébe az arcát Chelsea.-Ez ugye nem jelenti azt, hogy... hogy... ő meg fog... halni?
-Remélem.-szóltalt meg Emma is.-Hiába csináljuk ezeket a szörnyűségeket, attól még nagyon szeretjük őket. Nem hagyhatjuk meghalni.
-Emmának igaza van.-Adam mint valami jótevő szólalt fel.-Mit kellene csinálnunk?
-Fogalmam sincs.-csatlakozott Matt is.
-Ugyan már!-Helena gúnyosan nézett felénk.-Ne legyetek ennyire nyulak. Egyel kevesebb. Nagy dolog.
-Szerintetek fertőző?-kérdeztem, s automatikusan hátráltam.
-Nem hiszem.-jegyezte meg Alarick. De jobb a biztonság. Lezárjuk a szobát. Nem jöhet ide be senki.
A fővámpír kitessékelt minket s a szobaajtót bezárta, majd a kulcsot zsebre tette.
-Chelsea, Adam, Emma! Kérlek, nézzétek meg a többi szobát is a tizennyolcasoknál. Ha valakin a tüneteket észlelitek, akkor azonnal zárjátok be a szobájába.
A három vámpír helyeslőn bólintott, s eltűntek, mi négyen pedig visszafele vettük az utunkat.
Chelsea-ék alig fél óra múlva értek vissza a nagyterembe.
-Senki más nem lett beteg.-közli megkönnyebbülten Emma. 
-Micsoda szerencse.-sóhajt fel Alarik. Mattel mi is megnyugodtunk, egyedül Helena nézett olyan szemekkel, mely azt sugallta, hogy ez még csak most kezdődik, nincs vége. És igaza lett.
Másnap reggel Alarick elküldte Mattet felderítésre a tizennyolcasokhoz. A fiú azzal tért vissza, hogy a tizennyolcasok egyharmada elkapta ezt a furcsa kórt. A fővámpír azonnal elrendelte a tizennyolcasok közül az egészségesek kiköltöztetését. A tizenheteseknél kaptak helyet. A két részleg közt leengedték a válaszfalat, de előtte a cellák ajtaját kinyitották, hogy a betegek ne legyenek abba a szűk részbe bezárva.
Eltelt pár nap, s úgy tűnt megfékeztük a járványt a fallal. Mindenki visszatérhetett a munkájához, kivéve engem. Nem engedték meg, hogy bemenjek, mert én is ember vagyok. Ha van bent valami, akkor lehet, hogy elkaphatom.
Egy teljes hét telt el, mikor egy vámpír szörnyű hírrel hozakodott elő. A tizenheteseknél is kitört a járvány, de nem terjed. Azt a pár személyt kik elkapták e betegséget a tizennyolcasokhoz zárták be.
A nyugalom ismét beállt, de most csak kettő napig. Adam, ki aznap ellenőrizte a gyerekeket, azzal a hírrel tért vissza, hogy a tizenheteseknél a tizenhatodik szobától mindenki beteg lett. Ekkor úgy éreztem, mint akit fejbe vágtak. Ne törődve az engem visszatartandó szavakkal a tizenhetesekhez rohantam. Nyomomban azzal a hat vámpírral, kik az első alkalommal jöttek velem a beteg fiúhoz. Nem próbáltak kézzel visszatartani. Az arcom, a tekintetem láttán eszükbe se jutott, de azért velem jöttek. A bátyám szobájához érve remegő kézzel helyeztem bele a kulcsot a zárba és fordítottam el azt. Az ajtót szélesre tártam és akkor nekem annyi lett. Amint megpillantottam Petert a saját véres gennyében feküdni az ágyon kétségbeesett kiáltás hagyta el a torkomat. Sírva futottam az ágyához. Nem érdekelt se a hányása se semmi. Csak őt akartam. Azt akartam, egészséges legyen.
-Peter! Én drága bátyám.-suttogtam, és tudtam, hogy a vámpírok hallják, de nem érdekelt. Mint az sem, hogy ezzel elárultam, mit is keresek itt.
-Meggyógyulsz. Ígérem.-letérdelve, könnyes szemmel néztem amint a bátyám felém fordítja a fejét, amit eddig még nem láttam. Ijedten ugrottam félre. A testvérem fél arca elrohadt, s a szeme sem volt már a helyén.
-Neee!-sikítottam.-Ne, ne, ne, ne!
Három vámpírnak kellett kirángatnia a szobából. Vele akartam maradni. Ha ő meghal, akkor én is meg akarok. Nem tudok nélküle élni. Ő a testvérem. Akármennyit is veszekedünk, mindig az is marad. Az én elviselhetetlen bátyám, kit tiszta szívemből szeretek.
Alarick még aznap evakuálta a tizenhatosokat és a tizenhetesektől a tízedik szobáig a lakókat. Külön hálótermet kaptak a vámpírok közt. A börtönökhöz vezető utat pedig lezárták. Senki nem mehetett be és senki nem jöhetett ki. Így oszlottak szét a bátyám megmentésére gondosan kidolgozott terveim. Így omlott össze egy világ bennem. A testvérem valahol ott van a sok szenvedő között, és én nem tehetek semmi. Kínok között aludtam el, majd az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy hihetetlenül viszketek mindenütt. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne vakarózzak. Véresre vakartam az egész testemet, majd megszédültem és a földre rogytam.
Ekkor jött meg a hányinger.

11. fejezet

Fél év telt el amióta idekerültem, s egy épeszű tervet nem tudtam kieszelni a bátyám megmentésére. Pedig nagyon szükség lett volna rá, hisz minden hónap tizedik napjától szenved. Egy valamire viszont rájöttem ez idő alatt. Méghozzá arra, hogy miért is csinálják ezt az idegeneink. Ezek alatt a vámpírokat értem.

Pár ezer éve a vérszívók ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Egy szép napon Electra, igen a Massarce bolygó fővámpírja találkozott egy lánnyal. Név szerint Teklával. Remek barátság alakult ki közöttük. A napok minden egyes percét együtt töltötték, így mindent meg is osztottak egymással. Electra egy estén sírva tért be barátnője házába.

-Mi törtét?- kérdezte Tekla, miután betessékelte a lányt.

-Brandon történt.-zokogta. Tekla értetlenül meredt Electrára. Nem tudta, mi lehetett a probléma, hisz alig pár órája még teljes harmónia és boldogság fonta egybe őket.

-Brandonnal sétálni mentünk.-kezdte el mesélni.-Remekül éreztem magam. Sőt egy hangyányit abban is reménykedtem, hogy most talán megkapom tőle életem leges-legelső csókját is, de nem. Akárhányszor került volna sor rá, csak elmosolyodott és annyit mondott: Te kis türelmetlen! Mivel fogalmam sem volt mi járhatott a fejében, ezért feladtam. Gondoltam nem szeret annyira engem, mint én őt. Napnyugta után hazafelé vettük az irányt, de Barndon letért az útról. Azt mondta, tegyünk egy kis kitérőt, mert szeretne még velem lenni. A szerelemtől elvakítva beleegyeztem. Nekem sem volt ínyemre a gyors hazaérkezés lehetősége, így cseppet sem nyugtalankodva követtem a kihalt utcán. Csendesen ballagtunk egymás mellett, mikor a kezemnél megragadott. A lehető legerősebben, legundorítóbban csókolt meg, majd a földre lökött, s megerőszakolt.

A hallottak után Tekla úgy döntött, hogy meg bosszulja, amit a barátnőével tettek, ám Electra ellenezte. Azt mondta, ő szeretne bosszút állni, és nem is akárhogyan. Már a terve is meg volt, mikor a barátnője beleegyezése után elhagyta a házat.

Másnap az egész napot otthon töltötte. Természetesen a szüleinek az előző esti incidensről egy szót sem szólt. Mikor rákérdeztek, hogy mi is történt, azt felelte, semmi különös csak összevesztek.

Este Brandon ismét megjelent, hogy magáévá tegye a lányt, ki boldogan ment vele.  Ugyanarra az útra tértek, hol a múlt éjjel is együtt voltak. A fiú épp neki esett volna a lánynak, mikor Electra a szoknyája alól egy tőrt húzott elő, és a fiú szívébe mélyesztette. Brandon pár percig még talpon maradt, majd holtan  borult a földre. Electra mérhetetlenül örült e tettének, ezért a test eltűntetése után Teklához rohant elújságolni a hírt. A barátnője szörnyülködve és dühösen fogadta.

-Hogy tehetted ezt? Nem érdemelte meg!-kiabált rá.

-Dehogynem! Te is ezt tetted volna.

-Ez nem igaz!

De igen. És tudod mi volt a legjobb? Érezni, ahogy az élet pár perc alatt elillan a testéből. Csak az a temérdek sok vér ne lett volna ott... Menten felfordult a gyomrom tőle.

-Vér? Rosszul vagy a vértől? - mosolyodott el Tekla. Electra némán bólintott, mire barátnője furcsa hangot adva jó hangosan felkacagott.

-Hát jól van.-suttogta, majd a haragtól csillogó tekintetét az égre emelte és egy szöveget kezdett kántálni:

Bűnödért most meglakolsz,

Életét vetted, életeddel tartozol.

A halhatatlanság átka most lesújt arra,

Ki Brandont tette alkalmatlanra.

Nőljön ki hát az a szemfog,

Mi minden húsba harapni fog.

S szívod-szívod a keserűt,

Azt az édes, finom, laktató nedűt,

De a folyadékot, ami beléd csorog,

Eltávolítani akarja az akaratod.

Mert tudatodban mindig él,

Hogy menyire gyűlölöd a vért.

Ha meg akarsz menekülni ettől,

Hívd azt, ki az átkot rakta rád,

S talán segít, hogy ebből

A rémséges testből kitalálj.

De addig se feledd, már nem vagy Ír,

Csak egy nyomorult vérszívó vámpír!

A szavak elhangzása után Electra rémséges sikolyban tört ki. Mind a négy szemfoga hirtelen növekedésnek indult.

-Boszorkány!-üvöltötte két sikoly közt. Két kezét a szájára tapasztotta, hátha enyhíteni tudja vele a fájdalmat, csakhogy arra nem számított, hogy így rosszabb lesz. Nagyjából öt perc múlva a fogak elérték a kívánt hosszúságot, ekkor a lány összeesett. Az összes csontja egyszerre törött el a testében, óriási fájdalmat okozva ezzel. Mivel az ő szívét nem kellett kitépni, mert ugye ő az első, így az csak átformálódott. Nem telt el sok idő a regenerálódás ideje alatt, így Electra hamar talpra állott.

-Normális vagy?-kiáltotta kétségbeesetten. -Hogy tehettél ekkora ostobaságot? Ki a csuda akar egy halhatatlan, vérszívó undormány... Hogy is nevezted? Meg van! Vámpír lenni?

-Te ezt nevezed ostobaságnak? -vonta kérdőre enyhe éllel a hangjában.- Nem én öltem meg egy ártatlan embert! És hogy tudd nem Brandont ölted meg, hanem az ikertestvérét Richardot! Brandon él és virul! Sőt, már hetedhét országon is túl jár!

-Mi van?

-Pontosan! Rájött, hogy mekkora hibát követett el, és bocsánatot kért majd elhagyta az országot. Azt kérte ne szóljak erről neked, sőt azt is rám hagyta, hogy Richárddal legyél tovább és inkább a fivére legyen boldog egy ilyen csodálatra méltó lánnyal, mint ő, mert nem érdemel meg téged. Úgyhogy Electra ez a kis mágia nem volt hiábavaló és ostobaság.

-Ne már!-visított.-Azonnal változtass vissza!

-Sajnálom, de nem fogom megtenni.

-És mi van, ha terhes vagyok? Hogy az ördögbe fogom felnevelni vagy megszülni?

-Tényleg!-csillant fel Tekla szeme.-Róla meg is feledkeztem.

Ismét az ég felé emelte a tekintetét, és egy újabb szöveget kezdett mormolni:

Vámpírhasban élő gyermekből,

Legyen mostan tizenkettő.

Egyik nagyobb, másik kisebb,

De anyjuk szörnyetegével megegyeznek.

Ők sem változhatnak vissza,

Csak ha anyjuk boszorkánya

Megszánja szenvedésüket

S visszavonja e rettenetet.

De a teremtményeik emberszívüket megtartva,

Egy vasrúdat beleszúrva,

Véget vethetnek ennek,

S így egész életüknek.

Most semmi sem történt. Se fájdalom, se szenvedés, ám Electra a hallottak miatt hátrálni kezdett. 

-Ne gyere a közelembe.- mondta elcsukló hangon, majd sarkon fordulva elszaladt. A családjához sem ment többet haza. Megszülte a fiait, kik húsz éves korukig fejlődtek, majd ők sem öregedtek tovább. Pont, mint az anyjuk. Annyi idősek maradtak örökre, mint amennyi az anyjuk volt a vámpírrá válásakor. Gyorsan beletanultak abba, hogy hogyan kell egy emberből szörnyet alkotni, és kedvük szerint alkalmazták is azt, ám a sok vérfürdő miatt, amit rendeztek Tekla száműzte őket a Massarce bolygóra. Viszont a boszorkányt gyorsan utol érte a végzete. Tüdőgyulladásba halt bele eléggé fiatalon, így az átkot sem tudta többé megszűntetni.

Egy idő után Electra megelégelte a sorsát és ráhajtott arra, hogy megtalálja a vámpírlét elleni orvosságot. Több bolygóra is szétküldte az embereit. A tizenkét fiát pont a Földre, hátha Tekla elrejtette valahol az ellenszert, de eddig semmit sem találtak. Ez az oka annak, hogy a szegény gyermekeket kínozzák. Csak szabadulni akarnak e szörnyű testből.